Bemutatkozom
Nem tartozom azok közé, akik már gyerekkorukban tudták, mivel fognak felnőttként foglalkozni. Sőt, ha akkor azt mondták volna nekem, hogy pszichológus és szociológus is leszek, bizonyára nem hittem volna el. Matematikusnak készültem. Azután egyetemi matematika tanulmányaim közben az az érzésem támadt, hogy ez nekem nem elég. Hogy tanulnom kell valami kevésbé életidegen dolgot is.
Így kezdtem el szociológiát tanulni. Miután mindkét szakot elvégeztem, elkezdtem az ELTE-n tanítani. Pár évvel később, mikorra már megszületett az első gyerekem is, olyan saját problémáim lettek, amelyekkel úgy éreztem, nem tudok egyedül megbirkózni. Pszichológushoz fordultam. Az általa ajánlott pszichoanalitikus terápiában azután nem csupán azt éltem meg, hogy problémáim nagy része megoldódott, de azt is, hogy ez a „dolog” nekem nagyon tetszik. Hogy ezt én is szeretném csinálni. Mert az, hogy megértem a társadalmi problémákat, nem elégít ki. Segíteni is szeretnék. Másoknak, akik szintén úgy érzik, egyedül nem boldogulnak.
Ekkor elkezdtem pszichológiát, pszichoanalitikus terápiát tanulni. Később, a rendszerváltás, s egyben második gyerekem születése táján, lehetőségem nyílt a salzburgi nyári egyetemen egy új (szociológiainak tekintett) interjúzási technikával is megismerkedni: e narratív interjús technika segített abban, hogy ötvözni tudjam szociológiai és pszichoanalitikai ismereteimet. Hamarosan elkezdtem egy nevelési tanácsadóban is dolgozni, ott gyerekek (s persze velük együtt szüleik) problémáival foglalkoztam, s közben gyerekterápiát is tanultam. Ettől kezdve párhuzamosan ástam bele magamat két szakmámba. A szociológián belül a kvalitatívnak nevezett, interjúkon, megfigyelésen alapuló technikákba, s az általuk kutatható problémákba, a pszichológiában meg a gyerek és felnőtt pszichoanalitikus jellegű terápiákba, melyek mellett később az interjús technikából kifejlődött narratív terápiát is hozzávettem.
Szociológusként ma is az ELTE-n tanítok, s mellette kutatok. Kutatásaim fókuszában olyan csoportok állnak, amiket tagjaik – magánjellegű vagy társadalmi eredetű – „sorsközössége” hoz létre. A korábbi években a legtöbbet a magyarországi holokauszt túlélők és leszármazottaik, emellett pszichoszomatikus és neurológiai betegek narratív identitásával foglalkoztam, az elmúlt években pedig elkezdtem a holokauszt szemtanúinak élettörténeteit, az ő traumáikat is kutatni.
Pszichológusként egy kolléganőmmel együtt létrehoztuk az Emóció Pszichológiai Konzultációs Bt-t, melynek keretei között – részben mert mozgásszervi problémáim miatt a gyerekrendeléssel felhagytam – ma már csak felnőttek járnak hozzám terápiába. Legtöbbször fiatal felnőttek keresnek fel, akiknek – talán nem véletlen, hogy ezt én éppen így fogalmazom meg – a saját identitásuk keresése a legfőbb problémája. Ők maguk persze kezdetben másképp fogalmaznak: tüneteikkel, zavaró élményeikkel, kellemetlen érzéseikkel keresnek fel, melyek a terápia során válnak egyre inkább érthetővé, megfogalmazhatóvá, kezelhetővé számukra.
Úgy érzem, hogy a két különböző területen szerzett tapasztalataim erősítik egymást, s szociológusi tudásom révén az egyén problémáinak hátterében látom a társadalmiakat is, és viszont: a társadalmi problémák mögött látom azokat az embereket, akikből a társadalom áll, akiknek élete, problémái is jelentős mértékben meghatározzák a társadalmat, annak problémáit.